The Bureau: XCOM Declassified teszt

1964. Amerika. Hidegháború. Idegenek. Nincs az az elvetemült játékos, akinek ez alapján ne dobbanna meg a szíve! Hangulatos zene, kém (idegen) kütyük, atombunkerek és csészealjak jutnak eszünkbe nyakon öntve jó adag robbanással és félelemmel.

Egy évvel ezelőtt a Firaxis Games nem egyébre vetemedett, minthogy hűen visszaadja nekünk, rajongóknak az 1994-es UFO: Enemy Unknown (X-COM: Ufo Defense, X-COM: Enemy Unknown) című klasszikust! Ez kétségtelenül sikerült is, a rajongók és a sajtó is szerette, viszont arra még legmerészebb álmunkban se gondoltunk volna, hogy valaki FPS-t szeretne ebből a címből gyártani és kiadni. Pedig így történt, idén bejelentette a 2K Marine, hogy már nyáron elérhetővé válik címünk szereplője és lám meg is érkezett (FPS helyett azonban TPS lett szerencsénkre).

A játékkészítők hűek próbáltak maradni az eredeti játékhoz, és egy új szempontból próbálták megmutatni a címet nem pedig új játékként, ahogy sok más gyártó teszi ezt régi címekkel. Az időpont, amelyben játszódik gyártói szemmel nézve nagyon szerencsés, mert így legalább sok múltat idéző tárgyat és zenét lehet belesűríteni, ami alapból, már történet nélkül is jó hangulatot teremt. Az XCOM hangulatos, ez vitathatatlan… de közel sem tökéletes játék. A grafika 1964-ben valószínűleg legalább olyan elképesztő lett volna, mint Carter barátunk előtt lövöldöző kis outsiderek, csakhogy 2013-at írunk és Unreal Engine-re játékot fejleszteni nem túl okos dolog. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a játék csúnya lenne, de tény, hogy nem egy Crysis. A szereplők és a karakterek rendben vannak, ahogyan a helyszínek is, de nekem mégis valahogy végig az volt az érzésem, hogy valami hiányzik, valami kis plusz amitől élethűbb, életszerűbb lenne a grafika és a játékmenet. Az arcok animációja egész jónak mondható, bár néha azért rokonságot mutatnak egy down kóros beteggel. A helyszínek változatosak és nagyok, de néha kissé elnagyoltak és unalmasak. Ami viszont bűnronda és konkrétan falra másztam tőle, az a robbanások animációja! De komolyan, ennyire nehéz csak egy picit többet ülni a gép előtt és pár pixellel több „tűzet” rakni a cuccba? No de összességében a grafika egészen rendben van, ha csak ennyi lenne a játék baja, akkor még bőven a GOTY szintet hozná!

Csakhogy (és most rátérek a lényegre), a játékmenet az, ami ugye a hátán viszi a játékot, így nem tudunk amellett szó nélkül elmenni, hogy a srácok összeraktak egy nagyon jó koncepciót, egy nagyon rossz megvalósítással. Játékunk főhőse, Carter barátunk hangulatos „ramboként” neki indul leszedni több száz (hard fokozaton van az ezer is) outsidert, de teszi ezt nem egymagában hanem 2 emberrel a háta mögött! És (és-sel nem kezdünk mondatot) ez bizony a játék egy nagy ütőkártyája lenne, lévén TPS-ről van szó, a srácok kitaláltak egy időbelassítós, parancsosztogatós felületet, ahol embereiknek utasítást adhatunk merre, hogyan és mivel legyenek öngyilkosok. Sajnos itt vész el a csodálatos ötlet, ugyanis embereink az intelligencia szintje valahol egy kő és egy csiga között van félúton. Ha nem adunk nekik utasítást, akkor nemes egyszerűséggel golyóálló mellénynek képzelik magukat, és ugyan néha fedezékbe vonulva próbálnak segíteni nekünk, de a helyzet változását maguktól már nem képesek felmérni. Ez rendben is lenne, tekintve, hogy nekünk kell őket utasítani, de mi meg azzal leszünk elfoglalva (hard fokozaton meg még inkább), hogy mi magunk se haljunk meg.

Őszinte leszek: ezt a játékot vagy imádni fogjátok, vagy nagyon utálni. Aki szereti a kihívásokat és szemet huny a hiányosságok felett az élvezni fogja a nehézségét és keresztülverekedi magát ezen az egészen, de aki utálja a hülye MI-t,az nagyon megfog szenvedni. A sztori rendben van, stílustól és nehézségi fokozattól függően 10-20 óra hozható ki belőle! Érdemes mindenhol körbenézni, mert a készítők sok apró információt rejtettek el, amiből felépül ez az egész világ. A küldetések mindig a központi bázisról indulnak és lehetőségünk van egy kicsit megvariálni embereink felszerelését. Nálunk két fegyver lehet egyszerre, embereinknél viszont csak egy kasztjuknak megfelelően. Itt meg kell említenem, hogy társainknak is van egy-két „varázs” képessége, de hozzájuk viszonyítva Carter egy igazi Merlin. Nála nem szenvedünk majd hiányt a mindenféle „abrakadabraazablakonkiba**lak” cuccból. Van itt még nekünk családi dráma (felesége és fia meghalt), alkohol problémák és felelet-választós sztori befolyásolást is kapunk. A zene és a hangok nagyon rendben vannak, a szinkron pedig kiváló főképp Carter napi 3 doboz Szofitól edzett hangja.

Összességében ez egy jó játék, megosztó stílussal és játékmenettel. Ha szereted a kihívásokat akkor ez a te játékod, viszont akiket nem győzi meg az elején, azoknak javaslom, hogy fogcsikorgatva is, de ha lehet, folytassák, mert később beindul és a társaink is olyan erősre fejlődnek, hogy hasznos segítőkké válnak. A hangulat és a helyszínek, no meg persze a töménytelen dohányfüst kárpótol mindenért.

Instagram Feed Instagram Feed Instagram Feed Instagram Feed Instagram Feed Instagram Feed
További Hírek
mass effect andromeda
Minden infó a már tölthető Mass Effect: Andromeda EA és Origin Access demóról