Betöltés
2023-11-02
svgsvg114

[JÁTÉKTESZT] – RoboCop: Rogue City

Meglepően jó tapasztalatokkal hagytam abba a RoboCop: Rogue City demóját, úgyhogy vártam, mit hozhat a teljes játék.

Akik rajongói a filmklasszikusnak, vagy csak simán tetszett nekik, azok számára jó hír, hogy a játék feloldja a Robotzsaru második részének lezáratlan témáit. Akik nem, azoknak következzen egy kis összefoglaló – miről is szól a játék? A főszereplő Alex Murphy rendőrtiszt, akit kegyetlenül lemészárol egy utcai banda, majd pedig megállíthatatlan kiborgként hoz vissza az élők sorába az OCP nevű, igencsak ellenszenves szervezet. A történet olyan morális témákat boncolgat, mint a társadalmi rétegek közti hatalmas szakadékok, profitorientált vállalati kizsákmányolás, és az ezeknek a körülményeknek megfelelni próbáló rendfenntartás.

A filmből azért is nehéz jó játékot készíteni, mert akciót maximum a fegyverpárbajok közben láthatunk – maga Robotzsaru, kialakításánál fogva, egy vánszorgó acéltömb, akitől nem igazán várhatunk el villámgyors rendőri intézkedést. E mondat után fontos leszögezni viszont, hogy a Teyon bandájának mégis sikerült.

Amikor Robotzsaru fegyvert ragad, akkor nem kicsit érezhetjük magunkat megállíthatatlannak, ami nagyban hozzásegíti a játékost ahhoz, hogy érezze, őt más fémből faragták. Azért nem árt vigyázni, ugyanis az első vizuális visszajelzés azt illetően, hogy bajban vagyunk, elég későn érkezik, amikor életerőnk már csak 20%-on van.

Az ikonikus Auto9 pisztolyunk mindig nálunk van, és a játék során végig kifogyhatatlan lőszerrel marad hű, és meglepően hatékony társunk. Ameddig az ellenfél nem hord valamiféle sisakot, a fejlövések garantált halálhoz vezetnek. Csak reménykedhetnek, hogy nem vettek fel sisakot, ugyanis ha igen, akkor ugyanezt a hatást egy másik érzékeny testrésznek a telibe találásával érhetjük el… igen, OTT. A fejek olyan csodásan robbannak fel, mint egy ketchuppal teliinjekciózott, érett dinnye. A dinamika, és változatosság jegyében ellenfeleinket nyakon is ragadhatjuk, majd barátjaikhoz hajíthatjuk, vagy akkorát verhetünk rájuk, hogy két előszobányit repüljenek. Ugyanígy megragadhatunk és az ellenfelekhez hajíthatunk különféle robbanószert is, illetve van pár olyan fejleszthető képesség, melyek segítik még kegyetlenebbé varázsolni a repertoárunkat.

Felmerülhet a kérdés: ha ennyivel erősebbek, szinte megállíthatatlanok vagyunk, akkor hogy nem válik a játék unalmassá egy idő után? Úgy, hogy a Teyon nem csak a lövöldözésre ment rá.

Bár a játék nagy részében lövünk, robbantunk és trancsírozunk, ezt gyakran töri meg egy kis felfedezés, nyomozás és megoldásra váró különféle mellékfeladatok.

A játék sokat merít a filmekből, és nagyon jól adja át az egyik kulcsfontosságú érzést, hogy hogyan vívja Alex Murphy saját csatáját önmagával. Emberségének bizonyítása közepette gyakran törnek rá korábbi életéből az agyába villanó emlékei, melyeket a film második része sosem zár le. A játékban viszont feloldhatjuk ezt azzal, hogy választunk ember és gép közt. Döntéseink alapján több befejezésre is számíthatunk.

A karakterek sem merülnek a feledés homályába. Alex Murphy természetesen elég részletesen ki van dolgozva, de az eredeti szereplők is sokat adnak az élményhez, és még a másodlagos karakternek is saját személyiséget és neveket kaptak.

A leírtak alapján gondolom már mindenki feszülten várja, a nagy DE-t. Igen, sajnos van… nem is kevés, úgyhogy térjünk rá ezekre is. A játék egészére jellemző az ellentmondásosság. Az átvezető jelenetek néhol kivételesen jók, néhol pedig pont az ellentétük, borzalmasan néznek ki. A karakterek arcvonásai nagyon jók, mintha egyenesen a filmből kerültek volna a képernyőnkre, de az egész semmivé lesz, amikor a szinkron szanaszét csúszkál. A párbeszédek közt látható animációkra ugyanez a kettősség jellemző.

Hatalmas pozitívum, hogy Robotzsaru szerepére sikerült megszerezni Peter Wellert, aki nagyban növeli a játék értékét.

Az akciójelenetek során is sokszor vakarhatjuk a fejünket. A megállíthatatlan kiborg érzés sokféleképp ölt alakot. Például, amikor úgy ragadsz meg rosszfiúkat, hogy azok 4 népés távolságra vannak, de már megnyomhatod a gombot, és azok csodával határos módon a kezeid közé csúsznak, az eléggé borítja a képet. A rongybaba effekt sem a legjobb a játékban, és a környezetünkben is számos olyan animáció található, amik kirántanak a varázslatos világból. Ezek, és a demóban tapasztalt durva optimalizálatlanság mind azt sugallják, hogy nem volt maradt már elég idő (=pénz) a játék végső simításaira, ami manapság már sajnos alapvető.

A látványban észlelhető furcsaságokat még tetézi az is, hogy a jelszintekre is a Robotzsaru világát idéző káosz jellemző. Néhány karakter például a távolból, halkan hallatszik, mikor közvetlenül hozzád beszél.

A legrosszabb pedig mindenki rémálma, a szemünk láttára kirajzolódó, majd feljavuló textúra. Ez nem csak a talajon jelentkezik, hanem sajnos a karakterek arcán is. Amikor odafordulsz valaki felé, annak arca szépen fokozatosan rajzolódik ki.

Ezeket persze ki lehet majd javítani a későbbiekben, úgyhogy amint ez megtörténik, a játékélmény hatványozottan jobb lesz.

Nem szeretném negatívumokkal zárni, mert a játék tényleg nem érdemli meg, úgyhogy térjünk vissza még egy kicsit a jó dolgokra. Bár a bugok és hibák arra utalhatnak, hogy a játékot elsiették, de szerencsére ez nem vonatkozik a történetszálra, amely mindvégig képes meglepni és szépen vezet végig a lezárásig.

Sok tekintetben a RoboCop: Rogue City egy jobb folytatása az eredeti, első filmnek, és hogy a stílusnál maradjunk, ha a golyóütötte fém mögé nézel, meglátod a hevesen dobogó szívet.

[JÁTÉKTESZT] – RoboCop: Rogue City
Végítélet
Nem tökéletes, de az eredetihez hű élményt nyújt a RoboCop: Rogue City, ami megfejtést ad sok lezáratlan kérdésre is.
Előnyök
Robotzsaru érzés
Akciódús lövölde és akció
Mellékfeladatok, nyomozás
Történetszál
Eredeti szinkron
Hátrányok
Hangok
Játékélményt befolyásoló bugok
Grafikai gondok
7.1
Pontszám
svg

Mit gondolsz?

Szeretnénk tudni a véleményedet. Írj kommentet.

Szólj Hozzá

Betöltés
svg

Gyorsnavigáció

  • 1

    [JÁTÉKTESZT] – RoboCop: Rogue City