A Blood of Dawnwalker egy vámpíros RPG, ahol Coen erős képességeket kap, például teleportot és időlassítást, de a cikk szerint ez inkább vámpír-erőfantázia, mint túlélés. A szerző egy rendszerszintű, kiszolgáltatottabb vámpír szimulátort hiányol, ahol a stratégia és a rejtőzködés fontosabb lenne a harcnál.
A vámpírnak lenni elég rossz üzlet... legalábbis ezt mondják a vámpírok, amikor épp nem bizarr gótikus szexet élnek át, farkassá változnak, élvezik az egyedülállóan alacsony szénhidráttartalmú étrend karcsúsító hatását, vagy valami csodás jövőkoron át vergődnek tovább, amiről mi, ostoba haszonállatok csak álmodhatunk.
A legtöbb vámpírtörténet szerintem elég gyenge munkát végez, ha el akarja hitetni velem, hogy a vámpírságot jobb elkerülni. „A halhatatlanság nem ajándék, hanem átok” - suttogják a vérszívók, mint a szülők, akik azt magyarázzák a gyerekeknek, hogy a késői lefekvés csak fáradtabbá tesz reggelre, én pedig azt gondolom: oké, tehát biztosan túl fogsz élni mindenkit, akit valaha szerettél, de 1) közben márványszerűen kemény hasad lesz, és 2) még mindig itt leszel, amikor a következő nemzedékek végre karót döfnek a kapitalizmus szívébe, és bevezetik az alapjövedelmet.
A videojátékokban különösen az a helyzet, hogy a hátrányok gyakran ott sompolyognak az öreg ludonarratív kapu túloldalán. A beWitchering jellegű RPG, a Blood of Dawnwalker nyitányában például a főhős, Coen vámpírrá válik, és ettől nagyon morcos lesz. Több párbeszédsorban is panaszkodik és nyafog. Én közben végig együttérzően bólogattam, aztán átkattintottam a képességmenübe, és megnéztem néhány képesség-előnézeti klipet. Coen most már teleportál. Fel tud mászni a falakon. Ha van elég fejlesztési pontja, lassíthatja az időt, és azokat, akik idegesítik, belülről forralhatja fel.
Coennek még a hagyományos vámpír-debuffok felének sem kell aggódnia, beleértve a napfény miatti halált sem. Ő inkább egy Best Of Both-féle hamisítvány, nem igazi vámpír, így nappal is sima Jon Harkerként létezhet, mindenféle gusztustalan karmok nélkül, amelyek csak rontanák a társasági próbálkozásait. Még egy-két percig hallgattam, ahogy Coen belső romlottságáról nyavalyog, aztán belenyomtam, hogy ugorjon bele a folyóba. Menj a fenébe, Coen. Nekem is bőven van belső romlottságom, csak épp nem az a fajta, ami sejtelmes sápadtságot ad, miközben lehetővé teszi, hogy a támadó lovagokat csatlóssá változtassam.
Biztos vagyok benne, hogy a vámpírság hátrányai a játék előrehaladtával sokkal nyomasztóbbá válnak - erről itt van Mark kritikája. Például Coennek friss vérrel kell tele tartania a vámpír életsávját, hogy ne veszítse el az irányítást beszélgetés közben. Mégis, az első órák ráébresztettek valamire: most épp nem vámpír erőfantáziára vágyom, hanem egy valódi vámpír túlélőszimulátorra, amelyben a nyakharcos életmód minden legendás hátránya hagymaként, tölgombaként és tempósan terjedhet el a sírhalmokon.
Azt akarom, hogy olyan vámpíros játékot játsszak, amelyben félelmetes, vadon élő hullaként létezem, a peremen és az árok szélén, egyedül, a lehető leghátrányosabb helyzetben egy gyanakvó apró népség univerzumában. Lásson remegni engem, amint a marcangoló étvágyam és a gyűlöletes, gyűlöletes nap közé szorulok. Nyomorult, kóbor teremtmény akarok lenni - elég furcsa és ocsmány ahhoz, hogy talán legyűrjek egyetlen észrevett falusit, de tehetetlenül egy fáklyákkal hadonászó tömeg előtt.
Olyan megoldásokat akarok a vámpírlét kihívásaira, amelyek nem nyílt konfliktust jelentenek, mert rengeteg dolog árthat nekem, gátolhat vagy űzhet el: fokhagyma, feszületek, ezüst, folyó víz, szenteltvíz, szentírás, templomi harangok, és azok a küszöbök, amelyeken nem hívnak meg átlépni. Láttál már valaha olyan, nagyjából átfogó listát azokról a növényekről, amelyek a néphit és a babona szerint a világ különböző részein ártanak vagy taszítják a vámpírokat? Állítólag a vámpírok sebezhetők a borókabogyóval szemben. Bármilyen zöld területen átsétálni biztosan olyan lehet, mintha aknamezőn táncolnál.
Természetfeletti erő önmagában nem segíthet eligazodni ebben a sandboxban. A nyers valós idejű harcrendszer sem. Ha hatalmas akarok lenni, ha hegyi erődöt akarok emelni, vagy ha a katakombákon át akarom teríteni a miazmámat, akkor az csak keserves munkával és ravasz megtévesztéssel történhet - nem pedig egy mérsékelten bűntudatos karmolás, vérszívás és szintlépés körforgásával. Mindenekelőtt stratégiai lénnyé kell válnom.
Nem tudom, létezik-e ilyen vámpíros játék - ha igen, szívesen hallanék róla -, de az első nyilvánvaló hivatkozási pont a 2004-es Vampire: The Masquerade - Bloodlines, egy RPG, amely arra kényszerít, hogy fenntartsd a vérszívók és vérrel élők közti illúzió fátylát, különben vámpírvadászok szimatolnak a nyomodba. Bevallom, a Bloodlines-ról őrzött emlékeim 90 százaléka arról szól, hogy nem sikerült működésre bírnom a játékot, de a kérdés szempontjából azért akad benne néhány érdekes elem.
Például nehezítheted a saját dolgodat azzal, ha Nosferatu karaktert választasz, akinek az arckoponyája miatt lehetetlen biztonságosan együtt mozogni a hétköznapi városlakókkal. Mégsem ilyen az a szerencsétlenül lecsupaszított és elidegenedett élmény, amire én vágyom, mert rengeteg vámpírklán között kell lavíroznod. Lehet, hogy az emberiségtől távol kell maradnod, de társaságból sosem lesz hiány.
Az általam keresett játék azonban nem a Don't Nod-féle Vampyr sem. Abban egy megmagyarázhatatlanul fogas doktor bőrébe bújsz a pestis sújtotta Londonban. Ott is arra kényszerülsz, hogy eltitkold az ütőerekre vadászó szokásodat, miközben annak a közösségnek próbálsz oszlopa lenni, amelyből taktikus harapásokkal táplálkozol. Értékelem a Vampyr sötét és lepusztult Londonját, de nem pont ezt keresem - részben azért, mert a játék hosszú szakaszokon át egy ismerős harmadik személyű bunyós, részben pedig azért, mert ahogy Alec a kritikánkban megjegyezte, alapvetően a történet bilincse tartja fogva.
Hasonlókat lehetne mondani a The Necromancer's Tale-ről is, ami valamennyire vámpírszimulátor, még ha te magad nem is vámpír vagy benne. Egy városban élve fejleszted a sötét művészetek feletti uralmadat, recepteteket és összetevőket gyűjtve egyre ocsmányabb varázslatokhoz. A Vampyrhez hasonlóan itt is több út vezet a végigjátszáshoz, és a rituálékhoz szükséges kellékek megszerzése, miközben a helyieket nyugton tartod, kifejezetten szórakoztató tortúra. Mégis, kénytelen vagy átbújni a központi, fejezetekre bontott történet karikáin. Az a vámpír túlélőszimulátor, amit én játszanék, sokkal inkább rendszerektől függne. Arra akarok kényszerülni, hogy megértsem a képességeimet és a gyengeségeimet, mindenféle kapaszkodóként szolgáló történetszál nélkül.
Az a legközelebbi ihletforrás, amit találni tudok, valójában egyáltalán nem karakterközpontú játék. Sőt, egyelőre inkább azt sem szeretném, hogy bárki játsszon vele, mert van rá esély, hogy tele van kártevővel. Ez a Fairysite, egy körökre osztott kolóniaépítő, amelyben az erdőben élő tündérek felett kell parancsolnod, emberfalvak szomszédságában, miközben koboldinvázió fenyeget. Sajnos a PC-m biztonsági szirénái megszólalnak, amikor letöltöm a demót. Valószínűleg hamis riasztásról van szó - a Steam fórumokon rajtam kívül senki nem említette, hogy kártevőt talált volna, és a fejlesztő korábbi munkáiban sem látok sok nyomát rossz szándéknak -, de ennek ellenére inkább kihagyom a telepítést, és a gondolatnál maradok, amíg nem tisztázódik a helyzet.
A Fairysite legfőbb vonzereje az, hogy tényleg élősködőnek hangzik: ahogy a Steam-oldal összefoglalja, „neked szükséged van rájuk, nekik nincs szükségük rád”. A tündérek az emberek álmaiból lakmároznak, és tőlük függenek a portyázó koboldok elleni védekezésben. De az emberek is fenyegetést jelentenek: ha a kétbalkezes parasztok túl messzire terjeszkednek, letapossák a ligeteidet és a rétjeidet. Ezért kordában kell tartanod őket, elátkozva a földjeiket és bányáikat, hogy lassítsd a termelést, miközben továbbra is élelemforrásként és a zöldbőrűek elleni védőbástyaként tartod őket. Az is trükközhető, hogy az emberek tündéridolt építsenek és azt imádják, ami szellemi energiát termel, ez kell a misztikus portálok azonosításához és végső soron a térképről való meneküléshez. Egészen alattomosnak hangzik, és ez kifejezetten tetszik.
Erről a régivágású Ghost Master jut eszembe, amelyben kísérteteket telepítesz egy The Sims-szerű háztartásba, és az egyes lakók fóbiáit célzod, hogy begyűjtsd a félelmüket. A nehezebb pályákon az a kihívás, hogy az áldozataid idegrendszeréből az utolsó csepp kortizolt is kipréseld, és teljesítsd a történeti céljaidat, mielőtt elkezdenének ördögűzőt hívni. A Fairysite-hoz hasonlóan itt is részben az a jó, hogy te magad eléggé tehetetlen vagy. Tudsz szabotálni, de nem tudsz nyíltan szembeszállni. Na most képzeljük el ugyanezt a görnyedt ragadozást a Dawnwalker nagyszabású világában. Azt hiszem, valójában erre vágyom: Vampire Pathologic. Draculogic? Tessék, játékfejlesztők - már csak a többit kell megcsinálni.
A magyar játékosoknak azért érdekes, mert a Blood of Dawnwalker egy sötét hangulatú vámpíros RPG, ami az akció mellett a túlélős, stratégiai megközelítésre is rávilágít.
