A Silver Pines egy Twin Peaks ihlette, neo-noir túlélőhorror és Metroidvania keverék, amely erős hangulattal és jó rejtélymeséléssel indul, de a későbbi szakaszokban a túl sok visszafutás, a zárt utak és a frusztráló fejtörők megakasztják. A játék látványban és atmoszférában erős, játékmenetben azonban hullámzó.
Rossz érzés ezt kimondani, mert a Silver Pines sokszor tényleg ígéretes. A Wych Elm bemutatkozó játéka egy Twin Peaks ihlette, neo-noir nyomozós rejtély, amely hamar túlélőhorrorba fordul, és furcsa, szögletes műfaji keverékével, valamint hangulatos képi világával könnyen megnyerhetné az embert.
Csakhogy három óra után, ha még egyszer át kell vezetnem a kóválygó magánnyomozót egy újabb zárt ajtókból és gyűjtögetős fejtörőkből álló dzsungelen, a következő ügy, amit felgöngyölít, már nem a nyomozás lesz, hanem a monitorom bántalmazása.
Ez különösen bosszantó, mert a Silver Pines eleinte kifejezetten jól mixeli a horrort, a 2D-s Metroidvania-féle felfedezést és a point and click fejtörőket. A lepusztult vidéki város például már a szörnyek megjelenése előtt is remekül nyomasztó, miközben egy eltűnt zenész után kutatsz, épp mielőtt egy generációk óta nem látott erejű vihar lecsapna. A félig szétesett neonreklámok homályosan világítják meg az alattuk álló poros, romos üzleteket, az utcák között pedig törött kerítések és elhagyott hulladékhalmok sorakoznak. A térkép első ránézésre egy viszonylag sík, egyszerű, összekapcsolt útvonalhálót mutat, de ezt jelentősen bonyolítják az elhagyott boltok és éttermek bejárható belső terei, amelyek közül néhány hajlamos arra, hogy ne oda köpjen ki, ahonnan beléptél. Ja, és a helyi motelben van egy kiváló porcelánmedve-kiállítás is.
Mindezt te járod be, egy meglehetősen jelentéktelen nyomozóként, akinek rotoszkópos mozgása csak tovább erősíti a Silver Pines világának különös, és alighanem szándékosan kényelmetlen hangulatát. Ez a súlyosság a harcban is érződik, ahol a lassú, dobozvágós suhintások és a lőszerhiányos lövöldözés nem annyira idegesítő, mint inkább kétségbeesett és feszült - ez pedig segít abban, hogy a város új, zokogó csoszogói továbbra is valódi fenyegetésnek hassanak. Ha nekifutsz a játéknak, én mindenképp a kezdőként beállított Survival Horror nehézséget javaslom, mert eddig ügyesen ritkítja az erőforrásokat. Nem különösebben ijesztő játék, de az első órák elég idegesítően szűkmarkúan adagolják az életerőt és a lőszert, miközben éppen csak annyi gyógynövényt vagy ragasztószalagot dobnak eléd, hogy megérje még egy rémisztő üzletbe benézni.
Horrorfronton tehát működik, és gyakran a rejtélymesélésben is jól teljesít, főleg amikor a természetfelettit egy finomabb, nyugtalanító furcsaság felé tolja el. Különösen tetszett, amikor a város kevés megmaradt, működő tévéjén belefutottam a Terminal Drive-ba, egy játékbeli gagyi sci-fi sorozatba, ami az Alan Wake YouTube hangulatát idézi. Ez a történetszál, meg az a remény, hogy a következő épület szekrényeiben végre találok még gyógyitalt, folyamatosan hajt előre a veszélyen és a sötétségen át.
Számomra azonban nem a félelem állította meg a nyomozást. Egy ilyen, a 90-es évek túlélőhorrorjai által ihletett játékban eleve várható a kulcskeresgélés és a fejtörőzés, és egy órán át ez még rendben is volt. A rejtvények logikusan illeszkedtek a világba, a mérsékelt tempó pedig megakadályozta, hogy túl hosszú feladatlista gyűljön össze nyitható útvonalakból és feltörhető széfekből. Aztán azonban, ahogy a város kitárult, a későbbi szakaszok hatalmas, visszafutásokkal teli labirintusokká váltak, tele frusztráló zsákutcákkal és vontatott tárgyvadászattal. A felfedezés helyét átadta egy siralmas körözésnek, ahol egymásra torlódó zárt ajtók, megoldhatatlan rejtvények és újabb zárt ajtók takarták el és tereltek félre az egyetlen, tényleg létező előre vezető út elől.
Később megtudtam, hogy ennek a nehézkességnek egy része nem szándékos volt. Miután az egyik résznél feladtam, és segítségért könyörögtem a fejlesztőknek, kiderült, hogy át kellett úsznom egy folyón - olyan folyón, amelynek a túlsó partja még a kiinduló pontról sem látszott rendesen, ráadásul egy olyan helyen volt, amit korábban már vízzel kapcsolatos szakaszok után lehetett elérni, ahol az úszási kísérletek eddig csak elsötétülést és azt eredményezték, hogy köhögve visszadobott a szárazföldre. Elismerésre méltó, hogy a Wych Elm azt mondta, átdolgozzák a jelenetet, és ez a udvarias válasz most még egy kicsit kellemetlenebbé teszi, hogy csúnyákat írtam a Silver Pinesról az interneten.
Mégis, a legjobb Metroidvania játékok nem ássák el az előttünk álló szabad útvonalakat egy rakás elzárt ösvény alá. A lezárt részeket inkább csábító ízelítőként hagyják meg a későbbi kalandhoz, időről időre, de nem túl gyakran emlékeztetve arra, hogy majd vissza akarok jönni új képességekkel - vagy ebben az esetben új baseballütőkkel és lőfegyverekkel. Ez a játék, vagy inkább annak ez a hosszúra nyúlt része, sokkal inkább olyan, mintha egy vidámparkban járnék, ahol minden attrakció zárva van. Az sem segített, hogy ebben a területben néhány rejtvény egymás útjába állt: két külön mellékkérdés is színes madármodellek keresésére épült, miközben gyakorlatilag semmilyen más közös, interaktív elemük nem volt. A megfejtésükhöz pedig az a frusztráló próbálgatás kell, amit még a point and click kalandjátékok is nagyrészt kinőttek évekkel ezelőtt.
Nem zárom ki, hogy később visszatérek a Silver Pineshoz, amikor már elég útmutató és tanácstalan Reddit-bejegyzés segít át a további elakadásokon. Sok tekintetben okosan összerakott műfaji hibrid, és továbbra is érdekel, hogy a) hová tűnt ez az eltűnt gitáros, és b) miért akar megölni a város. De az is igaz, hogy ez az ősz az egyik legerősebb szezon lett minőségi játékokból az utóbbi években. Talán inkább olyasmit kellene játszanom, ahol az ilyen pillanatok egyáltalán nem fordulnak elő?
A Silver Pines főleg azoknak lehet érdekes, akik szeretik a sötét, nyomozós horrorokat és a Metroidvania-felfedezést, mert a különös hangulat és a régi iskolás túlélőhorror elemei nagyon erősek benne.
