A Wardogs egy korai hozzáféréses, nagyléptékű multiplayer FPS, amelyben a játékos nem csak lövöldözéssel, hanem fuvarozással és utánpótlásszállítással is pénzt kereshet. A cikk szerint a működő meccsekben a pacifista, logisztikai játékstílus meglepően hatékony, és egyéni, hasznos szerepet ad a káosz közepén.
Mivel senki sem szereti maradéktalanul a munkáját, legyen rögtön az elején tiszta a helyzet az új korai hozzáféréses kedvenccel, a Wardogs-szal kapcsolatos fenntartásaimmal, abban a nagyléptékű többjátékos lövöldében, ahol most épp én is dolgozom. A „Játssz úgy, mint régen” szlogenje és YouTube kicsit reakciósnak, múltba révedőnek hat. Ez egy nagy léptékű multiplayer shooter, szóval az egyéni hőstettek ritkán döntik el a meccset. Ráadásul, mint nagyjából mindenki más, aki belekóstolt ebbe a két problémába, és ennek ellenére launch nighton is megpróbált játszani, én is túlságosan sok időt töltöttem azzal, hogy egy olyan szerverarchitektúrával próbáltam kommunikálni, amelynek nyilván egy túltejesített kukoricapehely állagával vetekedett a teherbírása.
Mégis, az az ötven perc, amit valóban egy működő meccsben töltöttem, régóta az egyik legkellemesebb és legtermékenyebb időszakomnak bizonyult egy kompetitív FPS-ben. A titok egyszerű: teljesen figyelmen kívül kell hagyni a lövöldözést, és inkább jövedelmező karriert kell építeni a munkahelyre ingázó zsoldosok Uber-sofőrjeként.
A valóságtól látványosan elszakadva a Wardogs gig economy rendszere kifejezetten jól is fizethet. Szinte minden pozitív cselekedetért pénzt kapsz, a nyilvánvaló célpontfoglalástól és csapattárs-feltámasztástól kezdve egészen addig, hogy embereket és kötszereket szállítasz a frontvonalra. Mivel a csapat spawnpontjai szó szerint mérföldekre vannak a központi harcterületektől, a logisztikai szerepek nemcsak pénzt termelnek, hanem egyenesen létfontosságúak is.
A valósághű rész viszont az, hogy kezdetben szinte semmid sincs, minden járművet és felszerelést magadnak kell megvenned, és ha szolgálat közben elveszíted őket, annak te iszod meg a levét. De azzal, hogy valódi hátországi szerepkörök is vannak, a Wardogs egyszerre old meg két problémát, ami zavar a nagy lövöldékben és az abból is kölcsönző extraction alműfajban: azzal, hogy folyamatosan szállítom a csapattársakat, egyéni, mégis érdemben fontos hatással lehetek a meccsre, és mivel soha nem megyek bele szándékosan tűzharcba, nem kell a loot elvesztésétől sem tartanom. Tökéletes karrierváltás volt.
A kezdő lelkesedéstől felpörögve, amint végre betöltöttem egy meccsbe, vettem egy autót, serényen a gyalogosan masírozó katonák felé irányítottam, és azonnal helikopter-balesetet okoztam. A járdaszegélyre húzódásos manőverem akaratlanul is egy ereszkedő harci helikopter leszállási útjába tett - ez a brit jogosítvány megszerzésének egyik súlyos hibapontja -, így a törékeny hadi madár átfordult a tetőm fölött, majd felrobbant. Az utasai csodával határos módon sértetlenül, de meglehetősen mérgesen néztek rám, miközben elvonultak, hogy vegyenek egy másikat.
Az első fuvar többi része, egy valódi ismerősömből és két néma random játékosból álló teljes „teli ház”, már szerencsére sokkal simábban ment. A belépőszintű SUV ormótlan kezelhetősége ellenére kényelmes, békés utazás volt a forró zóna felé, ahol az utasaimnak bőven akadt helyük kiszállni. A jutalmak azonnal jöttek: kb. 314.400 Ft egy „taktikai bevetésért”, plusz kb. 157.200 Ft minden sértetlen utas után, és még egy kb. 4.720 Ft-os borravaló is érkezett egy különösen elégedett utastól. kb. 790.700 Ft néhány kilométernyi nyugodt kocsikázásért? Mit keresek én még helyettes szerkesztőként?
Beindult a fuvarküldő életmód. Több körön át visszagurultam a bázisra, megálltam más transzportjárművek mellett - néha egy „Na, haver” típusú üdvözléssel a mellettem álló helikopterpilótának -, felpakoltam a maszkos embereket, és nagyjából oda vittem őket, ahonnan a lövések hangja jött, miközben az egyenlegem minden úttal szépen nőtt. Fél óra elteltével már valamivel többet kerestem, mint a való életbeli ismerősöm, aki közben rohangált, ölt embereket, és közben őt is lelőtték. Fájdalmasan hangzik. Úgy hangzik, mint ha valaki közvetlenül részt venne a háború borzalmaiban, az emberiség valaha volt legszörnyűbb teremtményében, abban a fertőben, amely nap mint nap családokat tesz tönkre és kultúrákat töröl el. Úgy hangzik, mintha ezért még nem is fizetnének neki valami jól, a balek.
Eközben az én kezem tiszta maradt, leszámítva azt a rengeteg piszkos pénzt, ami átment rajta. Persze a hasznosságom ott kezdődött és ott is ért véget, hogy becsukódtak az autóajtók - időnként azt is végignéztem, ahogy az általam kiszállított bajtársak pár pillanattal a fuvardíj kifizetése után meghalnak, miközben a képernyőn még ott virított a tragikusan korai „Utas túlélte, +kb. 157.200 Ft” felirat, és a kupacba dőlt testük egyre kisebbé zsugorodott a visszapillantómban. Ilyenkor kevésbé voltam Iqbal, az a kedves Prius-tulaj, aki múlt héten hazavitt a kocsmából, és sokkal inkább Kharón, a Sztüx folyó átkomorult lelkek révésze.
Ahogy haladt előre a meccs, egy másik, a hiperkapitalizmusból fakadó kulcstényezővel is meggyűlt a bajom: a versennyel. Kiderült, hogy azok a helikopterpilóták egyáltalán nem a cimboráim, hanem az üzletemet akarták elvenni, ráadásul azt a tisztességtelen, és feltehetően illegális gyakorlatot alkalmazták, hogy gyorsabb járműveik voltak, mint nekem. Végül az élő emberi borravalógyűjtő automatám teljesítménye megcsappant, és csak a lemaradók csekély csordája maradt, miközben a nagyobb csoportok rendre a mozgékonyabb, látványosabb helikopterek felé vették az irányt.
Alternatív bevételi források után kutatva a készletlogisztika felé diverzifikáltam. Ekkorra még nem kerestem eleget ahhoz, hogy rendes teherautót vehessek, ezért inkább vettem egy üres ládát, beledobáltam pár olcsó orvosi felszerelést, és bepakoltam az autó hátsó ülésére. Látszólag nem zavart senkit a hatalmas csomagtartó, de sebaj. Tudtam, hogy ahhoz, hogy valahová hasznosan eljuttassam, a korábbi utasfuvaroknál mélyebbre kell mennem a csata kellős közepébe, de a részvényesi érték - az enyém - ezt kívánta.
Az út ismét eseménytelen volt, és végül belefutottam egy rögtönzött bázisba, amelyen csapattársak nyüzsögtek, akik inkább az akció közeli típusba tartoztak. Biztosan örülnek majd egy doboz kötszernek. Mivel nem voltam teljesen otthon a vezérlésben, megnyomtam a G billentyűt a kipakoláshoz, mire úgy tűnt, a láda eltűnik. Felugrott egy „Ellátmány kézbesítve, +kb. 157.200 Ft” üzenet - ami, ahogy a könyvelőm mondaná, csak a fele annak, amit azzal kereshettem volna, ha inkább fenekekkel töltöm meg azokat az üléshelyeket -, de engem továbbra is az ellátmány maga aggasztott. Elkezdtem keresni, majd tolatni kezdtem, egyenesen rá és át a kötszeres dobozon, ami eddig pont a látómezőn kívül hevert. Ezzel viszont beragadtam: az autó hátulja olyan magasan lógott a levegőben, hogy a hátsókerék-hajtású kerekek már alig értek vissza az aszfaltra.
Ez egyáltalán nem volt ideális. Amikor visszamásztam a volánhoz, és Game Physics-varázslattal próbáltam kiszabadulni, észrevettem, hogy a bajtársak, akiket utánpótlással akartam ellátni, már nem rohangáltak a tetőn. Néhány másodperccel később egy magányos, zöld ruhás férfi, akinek nem volt a feje fölött a „Ezt ne lődd le” jelzés, kibukkant az épület sarkánál, felemelt fegyverrel. Mivel még mindig beragadtam, leállítottam a motort, és megpróbáltam eljátszani az üres, kissé megdőlt autót a lehető legjobban. A férfi célkeresztje felém fordult, aztán tovább is ment, a blöff pedig elég ideig működött ahhoz, hogy egy nyilas csapattárs kipattanjon egy furgon mögül, és lelője.
Az idegeim a megkönnyebbüléstől szinte izzadtak, végül sikerült kiszabadítanom a lökhárítót, és visszagurulnom a főhadiszállásra, élve és gazdagabban. Csak a visszatérő szerverhibák vetettek véget a műszakomnak, de boldogan zártam a napot: majdnem megháromszoroztam a nettó vagyonomat, és sokkal hasznosabb voltam, mint bármelyik Battlefield-partiban, amin valaha csak botladoztam. Őszintén, micsoda ostoba szlogen - miért játszanál úgy, mint régen, ha helyette bele is kezdhetsz egy izgalmas új karrierbe a személyszállításban?
A Wardogs a többjátékos FPS-ek és az alkalmi szerepjátékos megközelítés kedvelőinek lehet érdekes, főleg azoknak a magyar játékosoknak, akik PC-n szeretik az egyedi, csapatmunkára épülő lövöldéket.
