Onimusha:
Way of the Sword teszt

Már elérhető: Xbox Store, PlayStation Store, Steam

Mijamoto Muszasi, a legendás kardforgató inkább művésznek tartotta magát, mint harcosnak. Jó stratéga és önjelölt hadviselési mester volt, de művészete talán még a katana pengéjénél is mélyebbre hatol. Letisztult, fekete-fehér alkotásai a természet egyszerű szépségét ragadják meg. Néha valóban a kevesebb a több. Nehéz megmondani, hogy tudatosan vagy véletlenül, de a Capcom ezt a szemléletet is átültette az Onimusha: Way of the Swordba, amely lazán Muszasi életéből és hódításaiból merít. A játék ritkán bonyolítja túl a dolgokat, és sokszor szinte kézműves precizitással épül fel. Különös módon sikerül átültetnie a videojátékok nyelvére a 16. századi Japán egyik legnagyobb hatású harcművészének gondolatait.

Onimusha: Way of the Sword teszt

A játékban úgy érezheted, hogy ugyanolyan magabiztosan forgatod a kardot, mint az a harcos, akinek a nevéhez a később sok szamuráj által alkalmazott kétkardos technika megalkotását kötik. A Capcom ehhez különösen izgalmas harcrendszert dolgozott ki, amelynek finomításába és mozgásrögzítésébe valódi kardforgatókat is bevont. A küzdelmekben kulcsszerepet kap a lendület és az ellenfelek mozdulatainak pontos megfigyelése. Ha egy könnyű vagy nehéz támadást az ellenfél csapásával egy időben indítasz, végrehajthatsz egy iszent: ez egy hárításhoz hasonló ellentámadás, amely megszakítja az ellenség támadását, sebezhetővé teszi őt, és lehetőséget ad a kombó folytatására. Mohónak azonban nem érdemes lenni: Muszasi, aki a hagyomány szerint több mint 60 párbajt nyert meg életében, inkább reagál, mint kezdeményez. A blöffök, a támadások előjelei és a feltöltött csapások felismerése, majd a megfelelő válasz kiválasztása sokkal fontosabb a puszta adok-kapoknál.

Az alapvető támadássorok ennek megfelelően kissé erőtlennek, néha pedig ügyetlennek érződnek. Inkább arra szolgálnak, hogy összezavarják és kibillentsék az ellenfelet az egyensúlyából, mintsem hogy azonnal végezzenek vele. Az igazán pusztító támadások hárítások és parádok után, illetve kitérésekből és iszenekből indíthatók. Ha kitáncolsz az ellenfelek támadásai elől, és hagyod, hogy a levegőt csapkodva elpazarolják az állóképességüket és a méltóságukat, fizikailag és mentálisan egyaránt sebezhetővé válnak. A hosszabb párbajok ezért kifejezetten megterhelőek: hiba nélkül kell olvasnod minden mozdulatot, és a megfelelő pillanatban visszavágnod, akár egy legendás kardforgatónak. Ez sokkal hitelesebb szerepjátékélményt ad, mint bármi, amivel a Niohban, a Wo Longban vagy akár a Sekiróban találkoztam. Itt a hozzáértésen és annak alkalmazásán van a hangsúly, nem az akrobatikán és a látványos rohamokon.

Muszasi híres stratégiai kézikönyve, Az öt gyűrű könyve, azt is bemutatja, hogyan alkalmazhatók a harcban szerzett tapasztalatok a mindennapi életben. Egyik alapelve szerint az apró részletekre is figyelni kell. A Capcom ezt szinte észrevétlenül, mégis következetesen építi be a játékmenetbe: minden pillanatban figyelned kell az ellenfeleidre, és alaposan meg kell tanulnod olvasni a mozdulataikat. Még a gyengébb, tölteléknek szánt ellenfelek animációi és támadásainak előjelei is rendkívül részletesek, ehhez képest a FromSoftware gyengébb ellenfelei kifejezetten esetlennek tűnnek. Muszasi a könyvében arra is biztat, hogy fejleszd az ítélőképességedet, és törekedj a dolgok mélyebb megértésére. Ez a szemlélet a játék felépítésében is tetten érhető. A Way of the Sword közepére már szinte ösztönösen reagáltam a romba dőlt Kiotó utcáin rám támadó ellenségekre, és gyakran még azelőtt lecsaptam rájuk, hogy megszólalhattak volna.

A játék feszesen felépített erőfantáziát kínál, feltéve, hogy sikerül elsajátítanod a harcrendszert. Könnyen elképzelhető, hogy egyesek frusztrálónak, mások pedig kifejezetten taszítónak találják majd, különösen a Mijazaki-féle játékok rajongói. A kihívásra vágyók viszont örülhetnek: nehéz. Szigorúbban nézve a kizárólag hárítással kivédhető támadások villogó jelzései, a kitérhetetlen csapások piros színe és a kitérést igénylő, kékesen világító támadások egyszerű utasításokként is értelmezhetők. Az ezekre adott, élet-halálról döntő, másodperc törtrésze alatt meghozott válaszok pedig nem különböznek alapvetően más hasonló akciójátékok megoldásaitól. A Capcom azonban kiválóan használja ezt a vizuális jelrendszert, amelyet az elmúlt bő évtized keményvonalas akciójátékai során már megtanultunk értelmezni. Az összecsapások így folyamatosan változó, komoly téttel bíró párbajokká válnak, amelyek egyszerre átláthatók, ismerősek és nehezek. Ez komoly teljesítmény.

A harcok közötti időt felfedezéssel töltheted. A Way of the Sword nem teljesen lineáris, de nyílt világnak sem nevezhető: időnként közepes méretű területekre jutsz, amelyeket bejárhatsz, és néhány ismétlődő mellékküldetést is teljesíthetsz. Ezek a kitérők segítenek jobban megismerni azt a világot, amelyet a genmák inváziójától kell megmentened. Ezek a gonosz lények az emberi világot és a poklot egyaránt uralmuk alá akarják hajtani, a szokásos okokból: hatalomvágyból, hírnévért vagy puszta unalomból. A játéknak azonban talán jobban állna a szűkebb, kötöttebb felépítés. A zárt, „legacy dungeon” jellegű pályák és a szigorúan lezárt útvonalak sokkal jobban kihasználják az Onimusha erősségeit, mint azok a kitérők, amelyek gyakran csak céltalan csatangolásnak hatnak a romos Kiotóban.

A melléktartalmakat azonban nem érdemes teljesen figyelmen kívül hagyni. A felfedezés, a tárgygyűjtés és az elszabadult genmák levadászása mind erősíti Muszasit. A játékban egy egyszerű fejlesztési fa, könnyen átlátható fegyver- és páncélfejlesztési rendszer, valamint Muszasihoz és néhány fontos mellékszereplőhöz feloldható új külsők is helyet kaptak. Muszasi könyve szerint akkor is észre kell vennünk a dolgokat, amikor nem látjuk őket. A Capcom ezt talán kissé szó szerint értelmezte: az R2 gombbal beláthatsz a démoni birodalomba, ahol a játék kiemeli a célpontokat és a követendő útvonalat. Ez a funkció legalább valamelyest felgyorsítja a lassabb szakaszokat.

Izgalmas, jól nézhető történet hajtja előre a Way of the Swordot, és szinte végig a bossharcokat vártam. A nagyobb események közötti szakaszok is rendben vannak: az ellenséges csoportok legyőzése és az egyszerű fejtörők segítenek fenntartani a lendületet, de ezek a kötelező körök nem érnek fel a nagy összecsapásokkal. Az átvezető jelenetek rendezése kevésbé idézi meg Kuroszava szellemét, inkább lemásolni próbálja, de nagyon hatásosan. A kameramunka, a tempó és az időzítés kiváló. A játék ráadásul az utóbbi idők egyik legviccesebb alkotása, és ez a humor egyértelműen szándékos. Ha a fejlesztők két évet töltenek egy elhunyt színész arculati jogainak rendezésével, mert ő a szamuráj-akciófilmek megtestesítője, akkor érthető, hogy méltó módon akarnak bánni vele. A Capcomnak ez sikerül is: Toshiro Mifune drámai, humoros és érzelmes kisugárzása az Onimusha világában is él és virul, ami kicsit furcsa, tekintve, hogy Mifune már majdnem 30 éve halott.

A legapróbb részletek teszik igazán emlékezetessé Muszasi alakját. Ilyen az arckifejezése, amikor egy nála jóval erősebb démon a falhoz vágja, az apró orrszippantás és orrdörzsölés, amellyel kételyeinek ad hangot, vagy az egyik szemöldökének alig észrevehető felhúzása egy váratlan fordulatnál. Ezek a gesztusok szinte hátborzongató pontossággal idézik meg a karaktert. Muszasi személyiségének része a majomszerű báj, a nagyképű önbizalom, a helyes útba vetett szerény hit és a kard útja, amely meghatározza az életét és a tanításait. A Way of the Sword már most elbírna egy DLC-t, amely még többet mutatna ebből a pazar látványból és hibátlan karakterábrázolásból.

Addig a bossok újrajátszása marad, amelyet a játék központi menüjéből könnyedén elindíthatsz. Az összecsapások új felszereléssel is érdekesek maradnak. A harcok annyi apró részletet rejtenek, hogy már az első végigjátszás során is szinte mindegyikben felfedeztem egy új mozdulatot, vagy olyan helyzetbe kerültem, amelyből valami különleges bontakozott ki, amit ugyanazzal az ellenféllel szemben korábban nem vettem észre. Ez remek harctervezés: a Capcom megmutatja a morzsákat, de a nyomot neked kell végigkövetned.

Az Onimusha: Way of the Sword nagyjából 20 óra alatt végigjátszható, ha sietsz. Ha viszont minden részletét fel akarod fedezni, és az apróságokra is figyelsz, inkább 30 órával számolj. Ez ideális játékidő egy ilyen koncentrációt és folyamatos figyelmet igénylő harcrendszerhez. Az összecsapások látványosak, de viszonylag rövidek maradnak, így nem nyúlnak el a kelleténél tovább. Az Onimusha értékét nem a tartalom mennyisége adja, hanem két legerősebb elemének művészi kidolgozása: a harcrendszeré és a bossok megtervezéséé. A játék arra tanít, hogy ne pazarold az energiádat felesleges mozdulatokra. Ha nem tanulsz a hibáidból, annak halál lesz a következménye.

Bár az Onimusha: Way of the Sword néhány összetartó eleme gyengébben sikerült, és a tempó is időnként megtörik, a Capcom ismét bizonyítja, hogy mestere az akciójátékok készítésének. A fejlesztő bátran eltér az agyonhasznált soulslike formulától, és olyan megoldásokat választ, amelyek egyedibbek, ráadásul jobban illenek a főhőshöz. A játék arra kényszerít, hogy tudatosan harcolj, és megértsd Muszasi személyiségét, valamint filozófiáját. Így a történetmesélés és a játékmenet szorosan összefonódik, valódi szerepjátékélményt teremtve. Nincs még egy játék, amely jobban megéreztetné, milyen legendás kardforgatónak lenni, mint az Onimusha: Way of the Sword.

A teszthez a Capcom biztosította az Onimusha: Way of the Sword egy példányát.

A magyar játékosok számára azért lehet érdekes az Onimusha: Way of the Sword, mert a Capcom új akciójátéka PS5 Pro-n is megmutatja, milyen különleges élményt nyújthat egy nehéz, technikás kardforgatós játék, ha minden a harcrendszer köré épül.