Az Onimusha: Way of the Sword egy akció-kaland játék, amelynek legerősebb pillanatai a humoros nyitányhoz és a remek kardhárításos harcrendszerhez kötődnek. A cikk szerint a játék sokszor túlságosan komor és szétfolyó, de a jó küzdelmek és a dőlt humor miatt mégis könnyű tovább játszani.
Az Onimusha: Way of the Sword nyitó percei csodálatosak - abban az értelemben, hogy teljesen szétesettek. A kóbor ronin, Musashi egy híd alatt ébred, majd egy rosszul időzített, meglehetősen brites „MI?!“-t vág a rizsgolyóját bámuló éhező kölykök fejéhez, aztán egy sáros falun át kezdik kergetni körülbelül kétezer harcművész növendék benyomását keltő üldözői. Ő pedig csak néha áll meg, hogy egy fa deszkát az arcukba rúgjon, vagy felkapjon egy bajba került kutyát. Ostoba, pimasz és tényleg vicces, és rögtön úgy tűnik, képes lehet kiemelni a komolyra vett fantasy kaszabolós játékok mezőnyéből - méghozzá épp olyan jól, mint bármelyik kifinomult hárítási rendszer.
Miért van az, hogy az ezt követő órákban a Way of the Sword csak néha próbálja meg felvenni ennek a nyitánynak a lendületét?
Jelenleg még csak néhány főellenfélen vagyok túl, szóval ha ez a megállapítás a későbbi részekre nézve mégsem állja meg a helyét, akkor ezzel a tollkupakkal az asztalomon megpróbálok egy kisebb seppukut végrehajtani. De eddig az új Onimusha mintha mindent egyszerre akarna, hangulatban is. Néha komor, feudális horror. Néha Musashit egy shonen manga hős legyőzhetetlen aurájával ruházza fel. Néha pedig egyszerűen csendben marad, miközben térképpontok után loholsz Kiotó utcáin.
Mindez alatt pedig kétségtelenül egy átgondoltan összerakott akció-kaland áll, benne - ahogy azt nyilván máshol már te is olvastad - az egyik legsimább, legkellemesebben csengő kardhárítási mozdulattal ebben a gyorsan bővülő, kardhárításra építő műfajban. Jó játék. Csak lehetett volna nagyszerű is, ha gyakrabban vállalja be a nevetést.
Ha így tenne, csak azt erősítené, amiben már most is jó. A bevezető jelenet azért működik ennyire jól, mert egyszerre emeli piedesztálra és húzza le Musashit mint tökéletes kardforgatót: magabiztosan nyer meg egy párbajt, majd pillanatokkal később már disznóürülék csapódik az arcába, miközben az áldozata tanítványaitól menekül. Imádom nézni, ahogy a Way of the Sword főhőse jelenetről jelenetre egyszerre vagdalkozik és ügyetlenkedik - a Capcom gyönyörűen animálta őt, a szűk rejtekhelyekből való esetlen kikászálódásától egészen az arca csodásan kifejező fintoraiig, amelyeket eredetileg a szamurájfilmek ikonja, Toshiro Mifune alapján mintáztak. Néha elég egyetlen kép a ráncolt homlokáról és a döbbent, kissé csücsörítő arcáról, hogy mosolyt csaljon az emberre, és ehhez az angol szinkronhang, Kenichiro Thomson tökéletesen passzoló előadásmódja is remekül társul.
Még a harc is lehet vicces. Az elátkozott karral vagy anélkül is erősen fizikai és meglepően reakciódús a küzdelem, vagyis olyan mozdulatokat is ki lehet csikarni belőle, mint amikor egy hárítással az egyik támadó lendületét a másikba fordítod át - a két ellenfél olyan erővel csattan össze, hogy a játék nyugodtan rátehetne egy „kopp“ hangot is. Ha így használod az ellenfelek lendületét, azzal falnak is küldheted őket, vagy ha tüskésebb alkatok, akkor bele is ragadhatnak a falba, ahol tehetetlenül hadonásznak tovább. És ez kifejezetten mulatságos.
A Way of the Sword odáig is elmegy, hogy YouTube-ba is belemenjen, és bizonyos helyszíneket deszkákkal, kocsikkal vagy felkapott hordókkal lát el, amelyeket rögtönzött fegyverként használhatsz. Ez is inkább idétlen, mint kétségbeesett, és van valami eleve zseniálisan abszurd abban, amikor egy ősi, misztikus gonoszt tulajdonképpen egy nagy talicskával győzöl le. Sajnos azonban - akárcsak a nyitó üldözés humora - ez is olyan ötlet, amit korán bedobnak, aztán csak ritkán hoznak elő újra, miközben a Way of the Sword környezetében a deszkák és csatatalicskák csak szórványosan bukkannak fel. A sima kardpárbajok becsületesebbek és megint csak elég jól meg vannak csinálva, de ha nem jön össze valami vicces fizikai interakció, általában kevésbé emlékezetesek, mint amikor a környezetből összeszedett lomot fordíthatod fegyverré.
Persze ahhoz, hogy egy következetes komikus hangvétel működjön, a Way of the Sword-ot jóval rövidebbre kellett volna vágni. Bár valószínűleg ettől függetlenül is ezt kellett volna tenni, mert a kezdetben lendületes tempót hamar visszafogják a megszámlálhatatlan átvezetők és az NPC-kel folytatott beszélgetések, amelyek közül csak néhány veszi a fáradságot, hogy bedobjon egy jó poént - vagy egy Musashi-féle grimaszt. A félig nyitott világos felépítés is furcsa. Bár alig ad hozzá bármit a történethez vagy az akció lehetőségeihez, Kiotó elrendezése végső soron úgyis folyosókon vezet keresztül, és nehéz nem elgondolkodni azon, hogy egy tömörebb, fókuszáltabb forma nem szolgálta volna-e jobban a harcot és a látványt is. Így viszont vannak pillanatok, amikor ezek a csúcspontok nem is valami rosszabb miatt nyúlnak szét, hanem egyszerűen azért, mert alig történik valami.
Aztán, amikor már kezd leereszkedni a vállad, felbukkan egy új szörnyeteg egy Metal Gear Rising-főellenfél őrült tekintetével és még őrültebb viselkedésével, és minden rendbe jön. Ezért fogom tovább játszani a Way of the Swordot, annak ellenére, hogy nem mindig ismeri fel a saját erősségeit: nem is felejti el őket.
Az Onimusha: Way of the Sword a klasszikus akciókalandok és a szamurájos hangulat kedvelőinek lehet érdekes, különösen azoknak a magyar játékosoknak, akik szeretik a látványos kardpárbajokat és a karakteres, japán témájú játékokat.
