Denshattack! kritika

Lépten-nyomon.

Mi közös a Jet Set Radio, a PS1-korszak Tony Hawk-játékai, a Hi-Fi Rush és az OlliOlli sorozat között? Azon túl, hogy mindegyik egyértelműen hatott a Denshattack!-re, kultikus klasszikusok is: olyan játékok, amelyek jóval a saját korszakuk után is relevánsak, népszerűek és hatásosak maradtak. Úgy tűnik, az Undercoders különös arcade grind-játéka mellé most már ez a társaság is odafér. Mert ez a játék egyszerűen elképesztő.

Denshattack! kritika

• Fejlesztő: Undercoders
• Kiadó: Fireshrine Games, Boltray Games
• Platform: PS5 Pro-n játszva
• Elérhetőség: Július 15-én jelenik meg PC-re (itt), itt, itt és itt.

Fejlesztő: Undercoders
Kiadó: Fireshrine Games, Boltray Games
Platform: PS5 Pro-n játszva
Elérhetőség: Július 15-én jelenik meg PC-re (itt), itt, itt és itt.

A többnyire sínre terelt - nem szójáték - „vonatos gördeszkás játék” egyetlen nagyon egyszerű kérdést tesz fel: mi történne, ha egy gördeszkás játékot vonattal csinálnának meg? Az eredmény szerencsére teljesen abszurd; egy pop-punk álom, tele cel-shaded látvánnyal, erős kontrasztú grafikával, eklektikus zenékkel és meglepően vállalható történettel. Az egész remekül egyensúlyoz a humor és a hozzáértés között. A Denshattack! egyetlen pillanatra sem esik abba a csapdába, amibe annyi vicces játék igen: hogy kifiguráz valamit, aztán ugyanazokat a hibákat maga is elköveti. Sokkal inkább az érdekli, hogy jól érezze magát.

Ha egy kicsit is jelen vagy az interneten, látni fogod, hogy ezt a játékot a Jet Set Radio második eljöveteléhez hasonlítják: a trükkök, a grindelés, a zene, a japán hatás, a stílus. Teljesen érthető, miért születtek az első párhuzamok. Valójában azonban inkább az OlliOlli-szériára hasonlít, azon belül is az OlliOlli Worldre. Ezt főleg egy hasonló világtérképnek köszönheti, amely többnyire egyenes vonalban vezet végig a különféle biomokon, és annak a meredek tanulási görbének, amivel a játék az elején megterhel. Az OlliOllihoz hasonlóan a Denshattack! nehéz, és már az első percekben, ha nem másodpercekben beléd ülteti azt az „még egy menetet” agyfúrót.

A Denshattack!-kel töltött első néhány órád lehet a legfrusztrálóbb. Sok mindent meg kell tanulni, és még úgy is, hogy az OlliOlli- és Tony Hawk-játékokban több száz órám van, elég lassan szoktam hozzá az irányításhoz. De amint az ujjaid megtanulják a jeleket és apró finomságokat, amelyekkel a vonatot be lehet kanyarítani, olyan érzésed támad, mintha valahol benned kinyílna egy harmadik szem. Ami ezután jön, az az árkádjátékok nirvánája.

Az első két világ arra szolgál, hogy megtanítsák az alapokat - vagy talán inkább azt mondanánk, hogy a felsővezetékeket. Megtanulod, hogyan kell ugrani, fékezni, kanyarban driftelni, sínre visszaugrani, ha kisiklasz, kickflipet és heelflipet csinálni, különleges mozdulatokat végrehajtani, falon csúszni, rámpák között átvinni a lendületet, és manualokkal összekötni a kombóidat. Néhány jó óra után már minden meglesz a kezedben ahhoz, hogy esés nélkül teljesíts pályákat, pontsorozatokat fűzz össze, és a kombószorzó szintjeinek emelkedésével különleges síneket oldj fel.

Az igazi különbség azonban az, hogy itt minden teljesen elborult. Az árusok önbevallásosan különc figurák, Edo-kori kastélyokban élnek, és matricák megszállottjai. A testreszabási lehetőségek is kissé meghökkentők; konkrét színkombinációk és minták, teljesen maximalista dizájnnal. Minden új mechanika csak egy fokkal többet kér a hitetlenséged felfüggesztéséből, a falon csúszástól a „dream rail”-eken át egészen a óriáskerékre felkapaszkodásig. Az első világ végén még az év egyik legviccesebb és legképtelenebb meglepetése is vár, amit játékokban láttam. Nem tudtam abbahagyni a nevetést - ez pedig pár futásomba került az ellen, amit talán „főellenfélnek” kellene neveznem. A Denshattack! humora azonban sosem abból áll, hogy csak vihogunk a képernyőn zajló eszement akción, és azt mondjuk: „haha, nézd már ezt a hülye vonatot”. Ennél sokkal több van benne; valahogy halálosan komolyan veszi a saját alaphelyzetét, miközben megmarad könnyednek és jószándékúnak.

Például az első világban találkozol egy karakterrel, aki „egy kicsit furry”, és ezt egyszerűen nem poénként kezelik. Egyszerűen van. Sok rivális vonatvezetőnél egyértelműen végigvonul a „szemből ellenségből barát” ív. A Denshattack!-ben nincsenek könnyű célpontok - hacsak nem számítjuk azt az ultrakapitalista zaibacut, amely a játék fő gonoszaként működik, és valószínűleg valami Suntory- vagy Asahi-féle megfeleltetés lehet. De hát igen: bármelyik arctalan szervezet, amely elnyomja az emberi találékonyságot, kreativitást és szellemet, jogos célpont.

És mi lehetne jobb válasz a fogyasztás steril, lélektelen totemére, mint a graffiti, a street fashion és egy egész zine-készítős mellékszál? A Denshattack! látványvilága és prezentációja simán ott van a modern Persona-játékok szintjén: a menük közötti átmenetek, az egész vízió koherenciája, ahogy minden karakter különcködését feltekerik a maximumra - elképesztő, hogy mindez egy spanyol indie stúdiótól jön, és nem egy patinás japán fejlesztőháztól. Az egészből sugárzik a hitelesség és a menőség. A játék egyszerűen árad. És amikor azt hinnéd, hogy már semmivel sem tudnak jobban lenyűgözni, egyszer csak meghallasz egy zenét valahol elásva egy beállítások menüben, rögtön hozzáadod a „legjobb vokál nélküli playlist” listádhoz, és tíz percig hagyod menni, mert nem tudsz betelni vele. Gyakran azon kaptam magam, hogy erre a teljes csomagra mindössze kb. 6.800 Ft-ot kérnek.

Be kell vallanom, az első néhány órában még nem voltam teljesen meggyőzve a Denshattack!-ről: a pályák kicsit szaggatottnak, és kissé egyformának érződtek, az egész lineáris felépítés pedig valamennyire laposnak hatott. De ahogy az Undercoders lépésről lépésre vezet végig a bevezetésen, a segédkerekek lassan lekerülnek: egyes zónák több útvonalat kínálnak, a pályákhoz titkos kijáratok tartoznak, és a gyűjthető cuccok is egyre fontosabbá válnak, mint pénznem, ahogy új boltok nyílnak meg. Olyan ez, mint amikor kilépsz a Breath of the Wild első lebegő szigetéről, vagy kijössz a Dark Souls Undead Burgjából - ha egy árkádjáték képes ilyen felfedezésélményt adni, abból már mindent tudsz, amit a minőségről tudnod kell, ami ebbe a feltűnésmentes vonatkocsiba lett bezsúfolva.

Denshattack! akadálymentesítési lehetőségek

A kezelést billentyűzeten és kontrolleren is át lehet szabni, és a rezgés is állítható. Nagy kontrasztú felülettel és egyedi ikonokkal készült; mindenféle színtévesztéssel teljesen játszható. A hang japán vagy angol nyelvre állítható. A képernyőeffektek, mint a bloom, a kromatikus aberráció vagy a sebességvonalak, 0-100% között állíthatók.

Ha hozzám hasonlóan te sem tudsz továbblépni a következő pályára, mielőtt az előzőt tökéletesre nem csiszoltad volna - őszintén szólva ez borzalmasan megnehezíti a játékok tesztelését -, a Denshattack! rendesen próbára fog tenni. Először még nem nehéz teljesíteni egy pályát adott időn belül. Az aranyszintű pontszám elérése sem túl bonyolult. Még a gyűjthető cuccok megszerzése és a célok között szereplő dolgok elpusztítása is egyszerűnek tűnik. De két-három világ után a feladatok már alattomosabbá válnak - lehet, hogy látod a szükséges festékszóró-kannák egyikét egy sín fölött, közvetlenül a kezdőhely felett, de az odajutás akár öt próbálkozásodba is beletelhet. Mindezek a csínyek és félrevezető megoldások ellenére azonban ezek a célok sosem érződnek igazságtalannak. Ha elbuksz, az a te hibád. Ehhez jó dizájn és jó játékérzet kell, hogy ennyi frusztrációt elbírjon a játék - különösen, ha hajnali 2 van, már harminc perce próbálod ugyanazt a pályát esés nélkül teljesíteni, eljutsz egészen a végéig, aztán elrontod. „Jogos” - sóhajtom, rápillantok az órára, és újraindítom.

Bár a közelmúlt Tony Hawk-felújításai rendben voltak, elég sterilnek éreztem őket - lehet, hogy ez a kulisszák mögött mozgó vállalati profithang egyfajta hatása, de akárhogy is, valami tiszteletlenebb, bolondosabb, lázadóbb játékra vágytam, arra a szellemre, ami az eredeti Neversoft-játékokban nyakra-főre ott volt. A Denshattack! pontosan ilyen, a Jet Set Radio stílusából és az OlliOlli játékfókuszú mesterségbeli tudásából annyit merítve, hogy az egész egyszerre hasson frissnek és valahogy eredetinek is. Tiszteletlen, kiszámíthatatlan, vicces és letehetetlen, a Denshattack! a kapitalizmusellenes, pop-punk optimizmus sűrítménye. Ahhoz képest, ami, ahonnan jött, és amit meg akar csinálni, szinte lehetetlennek érződik - és én nem tudok betelni vele.

Ezt a teszthez a Denshattack! egy példányát a Fireshrine és a Boltray Games biztosította.

A Denshattack! azoknak a magyar játékosoknak lehet különösen érdekes, akik szeretik a stílusos arcade játékokat, a kihívást és a gördeszkás vagy ritmusos akciójátékok hangulatát, ráadásul PC-re is érkezik.