A Derelikt egy PS1-stílusú, retro horror-FPS, amely múlt héten jelent meg, és az Alien: Resurrection hangulatát idézi meg. A játék inkább lövöldözésben erős, mint ijesztgetésben: a Satunusz körüli űrállomáson feszes harcok, jó fegyverérzet és ügyes atmoszféra vár, még ha a tónusa néha bizonytalan is.
Ésszerű ember vagyok. Nem várom el, hogy minden PS1-stílusú, kozmikus horrort idéző, teljesen nyíltan az Alien: Resurrection előtt tisztelgő retro FPS nyomorúságba fojtson. A Derelikt néhány könnyedebb pillanata, amely múlt héten jelent meg, kifejezetten működik is: vigyorogva faltam be az obeliszkbe zárt idegen tudást, miközben újra meg újra rácsaptam a hívást a felháborodott tudósra, aki videóhívásban próbált megállítani.
Ennek ellenére a Derelikt szerencséje, hogy jó lövöldözős játék, mert sokszor maga sem tudja eldönteni, horror is akar-e lenni. A rémisztgetést biztosan megcélozza: egy nyomasztóan lepusztult aszteroidabázisra zár be, amely a Szaturnusz (a gyűrűs gázóriások közül a legijesztőbb!) körül kering, és a személyzet nagy részét valami nagyjából tengericsillagra emlékeztető szörnyemberekké változtatja. Az is árulkodó, hogy a felszerelésed téglalap alakú rácsmezőkből áll: a videojátékokban ez biztos jele annak, hogy a főhősre hamarosan rászakad a baj.

Csakhogy a shotgun megy: bum-bum. Kiderül, hogy a Derelikt rothadó lakói teljesen sebezhetők a hétköznapi ólommal szemben, legfeljebb időnként próbálnak lesből rárontani az emberre; néhányan még háttal is álldogálnak, mintha csak arra várnának, hogy te lepd meg őket egy halálos vascsőcsapással. És még Medium nehézségi fokozaton is hamar elillan a kezdeti lőszer- és életerőhiány, a helyét pedig a bőven hulló töltények és életerőcsomagok veszik át, amelyek simán megtöltik a hátizsák rácsát. Nem állítom, hogy hibátlanul játszom, de nagyjából a felénél járok, és csak akkor fogyhatnék ki a golyóból, ha elkezdeném golyónyomokkal kiírni a falra Thomas Campion összes művét.
Hangulatában is bizonytalan. A túlélőkkel folytatott párbeszédekből van bőven, és mintha az ezredforduló akciójátékainak súlytalan, "hűha, haver" stílusát próbálnák lemásolni. Ennek van némi logikája, hiszen a látvány és a hangdizájn ugyanezt a korszakot idézi, talán még nagyobb alapossággal. A gond az, hogy a végeredmény így is súlytalan, "hűha, haver" stílus marad, csak épp némi kikacsintós öniróniával megfűszerezve. Ismét csak néha működik, és soha nem lesz valóban félelmetes vagy nyugtalanító. Közben viszont akadnak őszintébb próbálkozások is a nyomasztásra: őrült firkák, amelyeket az egyre fogyatkozó legénység hagyott hátra, és néhány műfaji klasszikusokra hajazó felirat a falakon. Ezek láttán azt kívánom, bárcsak a Visuwyg fejlesztői egyszerűen választottak volna egy irányt.

Mindez azonban nem változtat azon, hogy a sok okoskodás alatt egy jó kis lövöldözős játék bújik meg. A retro külső alig tompítja a fegyverropogás nehéz, ipari ütését, és bár a testesebb rémségek közül sok több lövést bír ki, mint amennyit a kinézete alapján gondolnál, a kínlódó kapálózásuk remekül érzékelteti minden egyes lövés erejét. Az sem zavar különösebben, hogy nincsenek Dead Space-szerű hirtelen támadások, mert az állomás szűk tereiben így is természetes módon feszes, közelharcias összecsapásokba kényszerülsz.
Még lenyűgözőbb, hogy a Derelikt a saját félig komikus szövegeivel szembemenve is milyen hideg, feszült hangulatot teremt az elhagyatott űrbázison. Ebben főleg az állomás zörgő, félhomályos belső tere segít, amely épp csak annyi kényelmet villant fel (itt egy csík márványpadló, ott egy rendetlen pihenő), hogy utána még kellemetlenebb legyen visszazuhanni a fémtest belsejébe. Dicséret jár a fejtörőknek is, a kártyakulcsok és kódok utáni kutatásnak, amelyek miatt eleinte attól tartottam, hogy a makacsabb, homályosabb, klasszikus horrorirány következik, amelyet a mai retro játékok közül például a Silver Pines kedvel. Ehelyett inkább egy tömörített Deus Ex jut róla eszembe: a játék finoman arra terel, hogy nézd meg mások számítógépeit, és fésüld át a környezetet a szükséges kódokért. Ez simább haladást jelent, igen, de közben jobban be is szippant a Derelikt fertőzött falai közé.

A félidei benyomásom tehát ez: kicsit nevetséges, talán kissé széteső is, de a Derelikt akkor talál rá önmagára, amikor valamit el kell tenni láb alól. Folytatom az idegenek darálását, és további értesítésig égetem ki a szemem a mágikus kövekkel (nem, asszonyom, maradjon a vonalban).
A Derelikt azoknak lehet érdekes a magyar játékosok között, akik szeretik a retro FPS-eket, a sci-fi horrort és a feszes, közelharcias lövöldözést.
Gyakori kérdések
Egy PS1-stílusú retro FPS, amely kozmikus horrort és az Alien: Resurrection hangulatát idéző elemeket kever. A hangsúly inkább a lövöldözésen van, mint a valódi ijesztgetésen.
Egy nyomasztó, lepusztult aszteroida-bázison, amely a Szaturnusz körül kering. A személyzet nagy részét szörnyű lényekké változtatja a játék.
A fegyverhasználatban és a hangulat megteremtésében. A shotgun ereje, a szűk pályák és a feszes közelharcok jól működnek, még ha a horroros részek kevésbé is hatásosak.
Kártyakulcsok és kódok keresése, illetve környezeti felfedezésre épülő fejtörők. Ezek inkább gördülékennyé teszik a haladást, mintsem túlbonyolítanák.


