Mi hajtja a Phantom Blade Zero elképesztő sikerét?

Végignézve ezt a véráztatta megjelenési időszakot, különösen november elején, érdekes látni, melyik címek kerültek ki győztesen, és melyek küszködtek meg a figyelemért. Szinte mindenki arra számított, hogy az Onimusha: Way of the Sword, a The Blood of Dawnwalker és a Control Resonant egyaránt átlépi az egymilliós eladást. Kevesen hitték, hogy a Star Wars: Zero Company és talán még az Ace Combat 8: Wings of Theve is ekkorára nő majd. A legnagyobb nevek között még kevesebben számítottak arra, hogy olyan játékok, mint a Gears of War: E-Day, elmaradnak a várttól. Már az is jól mutatja, mennyire sűrű volt ez az időszak, hogy a felsorolásba bármikor más, hasonlóan nagy címeket is be lehetne írni.

Mégis volt egy játék, amely a legmerészebb várakozásokat is túlszárnyalta, és ha a cím nem árulta volna el, ez az S-Game Phantom Blade Zero. A játék rendkívül erős kritikákkal rajtolt, jelenleg 88 pontos Metascore-t áll 45 értékelés alapján, majdnem 834 000 egyidejű játékosig szaladt fel Steamen, és ezzel a platform történetének 14. legtöbbet játszott címe lett. A felhasználói értékelések között most 91 százalékos, „Nagyon pozitív” minősítést mutat 56 383 vélemény alapján. És ha ez nem lenne elég, itt a nagy mérföldkő is - PS5-ön és PC-n több mint négymillió példány kelt el belőle mindössze 72 óra alatt.

Érdemes visszagondolni arra is, amikor a fejlesztők bejelentették, hogy a játékból több mint hárommillió kívánságlista-mentés gyűlt össze a két platformon együtt. Az idei évben kevés olyan cím volt, amely ugyanekkora kívánságlistával rajtolt, és még kevesebb tudta ezt tényleges eladásokká váltani. Azok pedig, amelyek még ezen is túltettek? Nos, az már elég ritka jelenség.

Persze teljesen megérdemelten jut dicséret a Control Resonant, a Dawnwalker és az Onimusha játéknak is, mert mindegyik önmagában is kiváló. Órákat töltöttem Manhattanben barangolva, miközben elvarázsolt a Remedy művészi irányítása és világépítése, és amikor épp nem Coen útján merültem el Vale Sangorában, a döntések nyomában járó következmények döbbenetes mélysége ragadott magával. Azt állítani, hogy a Way of the Sword az utóbbi idő egyik legélvezetesebb közelharcát adja, szintén enyhe megfogalmazás lenne. Mégis, a nagyobb ismertség és a tágabb közönség ellenére egyik sem ért a Phantom Blade Zero eladási számai közelébe ugyanebben az időszakban, nemhogy összesítve.

Sőt, ha 2026 legnagyobb példányszámban fogyó egyjátékos címeit nézzük, a Phantom Blade Zero ugyanebben az időablakban megelőzte a két legnagyobb megjelenést - a Resident Evil Requiemet és a 007 First Lightot. Előbbi nagyjából hét nap alatt lépte át az ötmilliós határt, utóbbi pedig körülbelül három hónap alatt jutott el négymillió eladásig. A Requiem persze ennél jóval magasabban áll, hiszen tavaly júliusra már több mint 8,06 millió eladást ért el, de akkor is őrületes belegondolni, hogy bármelyik cím, pláne egy viszonylag új IP, ennyire maga mögé tudhatja az ő eladási tempóját a nyitóhéten. Ha csak az akció-RPG-ket nézzük, akkor tulajdonképpen csak a Monster Hunter Wilds tud lépést tartani vele, több mint nyolcmilliós eladással az első három napban, és ez is egy régi, jól bejáratott széria folytatása - nem beszélve arról, hogy a régóta várt World utódja, még ha ez hosszabb távon nem is jelentett ugyanilyen eladási ütemet.

Adódik is a kérdés: miért ennyire sikeres a Phantom Blade Zero? Igen, remek játék, de mostanában több ilyen is megjelent egymás után. Mi az, ami Soul történetében, abban például, hogy mindössze 66 napja van a céljai teljesítésére, ennyire betalált a játékosoknál?

Érdekesség, hogy amit több játékosnál közös pontként láttam, az az volt: ez nem az a játék, ami azonnal beszippant. A tesztben is ezt írtam: az első néhány órában szórakoztató, de korlátozott lehetőségeket kínáló harcot, meglepően lineáris, egyszerű felfedezést és egy szokatlan történetet kapunk, amelynek visszaemlékezései, háttértörténete és szereplői között nehéz azonnal igazán kapcsolódni hozzá.

Mégis ugyanezek a játékosok ugyanarra a következtetésre jutottak, miután elérték Lu falvát. Hirtelen igazán felpörög a történet, és sokkal mélyebben bontja ki azokat a sötét wuxia és kungfupunk elemeket, amelyeket az S-Game addig csak sejtetett. Minden, amit a rajt előtt tudni lehetett a sztoriról, hirtelen értelmet nyer, és egyedi módon kapcsolódik össze az egyes főellenség-harcokkal. Minden fegyver még vadabb, mint az előző, miközben a bonyolultságuk a játékmenet valódi mechanikáival együtt nő. És igen, Donnie Yen alakításában Mo Yuan végre igazán megmutatja magát, és könyörtelenül letarol mindenkit, aki az útjába kerül.

Bár a látványvilág és a zene már korábban is erős volt, olyan érzés, mintha a Phantom Blade Zero ekkor találná meg igazán a saját hangját. Hiába voltak grandiózusak a tájak, igazán azok a sötét barlangok ragadták magukkal a játékosokat, ahol elrontott bábotkísérletek maradványai hevernek, a völgyeken átszövődő vörös szálak, Pangzhen teljes pusztulása, valamint a Sha-Chi Tornyok steampunk hangulata. Persze az sem ártott, hogy a felfedezés látványosan kitágult. Az alap sztori már nem tűnt annyira egyszerűnek, legalábbis mozgás és haladás szempontjából, és úgy hatott, mintha minden sarkon valami értékes várna.

De ha van valami, amit az S-Game láthatóan mesterien megoldott, és ami a játék szinte minden elemében jelen van, az az emelkedés, az egyre magasabbra srófolt feszültség. Sehol nem látszik ez jobban, mint a főellenség-harcokban, különösen abban a bizonyos háromfázisú összecsapásban, amely teljesen megérdemelten kapott univerzális elismerést. És innen csak még vadabb lesz minden, legyen szó az ellenfelek taktikájáról vagy arról, hogyan tudsz visszavágni.

Persze több más tényező is szerepet játszik, köztük az is, hogy ez nem egy Souls-like játék. Még ha teljesen szét is ver valamelyik főellenség, a mentési pontoknak köszönhetően lassan tovább tudsz haladni a fázisaik között - bár ez inkább a 66 Days Mode-ra jellemző. Mivel nincsenek újraszülető ellenfelek, bizonyos területek üresnek hathatnak, főleg visszajárás közben, viszont legalább nem kell farmolni. Az időd nagy részét új tartalommal töltöd, miközben egyre jobban leesik az állad attól, amit az S-Game letett az asztalra. Az is sokat nyom a latban, hogy szinte minden pillanatban nagyon jó érzés irányítani - még a sima ellenfelekkel szemben is - ez pedig újabb toll a megviselt szalmakalapban.

Hogy a Phantom Blade Zero hogyan áll majd meg a műfaj legnagyobbjai mellett, azt még látni kell - valószínűleg nem fog közvetlenül versenybe szállni a Dark Souls, a Bloodborne és a hasonló címekkel, mert teljesen másképp működik. Ugyanezért a kiváló hárítási rendszer miatt sem érződik helyénvalónak a Sekiro: Shadows Die Twice-szal való összevetés. És hiába akció-RPG, a Nioh sem tűnik a legjobb viszonyítási alapnak, még ha a harc tempója jóval gyorsabb is az átlagos Souls-like játékokénál.

Talán ez a sikerének legnagyobb nyoma is - hogy a már látott elemekből építkezik, de közben valami viszonylag frisset ad. Az egész „játszható kungfu-film” ígéret nem üres marketingnek bizonyult, hanem valódi, lenyűgöző élmény lett belőle, még akkor is, ha emiatt nehéz rá pontos párhuzamokat találni. Talán Qiwei „Soulframe” Liang célja, vagyis hogy „erősnek és elképesztően menőnek” érezd magad, és az, hogy „bárki álljon is előtted, a végén le fogod győzni”, olyan jól működik játék közben, hogy nehéz vitatkozni vele.

És talán az is benne van, hogy a csapat szenvedélye minden pillanatban annyira erősen átjön, hogy tényleg egy másik ligában játszik a legtöbb hasonló címhez képest. Bármi is legyen a magyarázat, a Phantom Blade Zero túlment a körülötte felhajtott várakozáson, és ennél többre nem is nagyon lehetett volna számítani.

A Phantom Blade Zero főleg azoknak érdekes, akik a PS5-ön vagy PC-n pörgős, stílusos akció-RPG-t keresnek, és nem bánják, ha a játék a látványos közelharcra és a kihívásra épít.